Élt egyszer Vértesacsán egy öreg bakter, aki kicsit sem találta degradálónak, ha így nevezték. Moldova György regényében is szerepel a történet, és magyarázatot ad rá, hogy honnan is ered a fenti szó. A nagypapi tehát így mesélte:
"A vasút szervezési furcsaságai közé lehet sorolni, hogy az állomások területén szolgáló bakterek – ezt az elnevezést a vasutasok sem tartják sértőnek, a német Wächter = őr, éjjeliőr szóból származik."
A múlt században még minden faluban volt bakter. Éjjel járta a falu utcáit. Kis verseket mondva óránként kiáltotta az időt. Erdélyben és a Csallóközben a verseket énekelték. A baktert a község fogadta meg, hatalmának jelvénye az alabárd vagy más védekező szerszám, amely általában szintén a község tulajdona volt. Bére évenként minden házból egy kenyér, kevés gabona s pár forint. Bakternek általában nagy családos, de a nehéz munkát már kevéssé bíró 50–70 éves ember ment el. A bakternek elsősorban becsületesnek és ébernek kellett lennie, mert éjszaka az egész falu biztonsága, nyugalma, vagyona felett őrködött. Nagyobb városokban több bakter volt, az utcákat felosztották egymás között. Fatelepek, raktárakkal rendelkező kereskedők, üzemek külön fogadtak maguknak baktert. Ezek már nem jelezték az időt, csak a meghatározott területre, értékekre vigyáztak, bérüket pénzben kapták. A bakterság a nyugati középkori városok szervezett közbiztonságának, éjjeli őrségének mintájára terjedt el a magyar nyelvterületen. Az utolsó bakterek az 1930-as évekig teljesítették szolgálatukat.
